villámokat szór mennydörgő haragja,
fáradt szeméből hullajtja a jeget,
üvöltve süvít félelmetes hangja.
Szél kavarja, korbácsolja az avart,
sárga ködfüggönybe öltözik a táj,
minden élő reszket, mélyen fejet hajt,
gyökerüket vesztve dőlnek ki a fák.
Mint a vihar, olyan hirtelen jöttél,
vadul, felkavarva kihűlő szívem,
szerelmed most erősebb lesz a hitnél,
naiv voltam, belátom, hogy tévedtem .
De elszakadt az összetartó kötél,
eltűntél újra, üres lett életem.
