Néger csók

Már olyan régóta nem érzett a szám,
csókod íze sem olvad már nyelvemen.
Rég volt mikor kibontottam a ruhád,
testeden halkan susogott a selyem.


Vágyom ismét beszívni az illatod,
megkóstolni, érezni benned a jót,
harapni kérged, nyelni édes valód,
régen imádtalak Téged. Néger csók.

Halottak napján

Mennyi fájó érzés örvénylik bennem,
szomorú, bús emlék ma már csak a múlt,
elment mind, kiket szerfelett szerettem,
arcuk egy elsárgult fotón, megfakult.

Bár emlékük eleven, örök marad,
mint szakadozott film, lassan lepereg.
Elnémul csendben. Alig hallik a hang,
olyan távoli, oly fájdalmas a csend.


Megállok nyughelyeteknél egy percre,
szélükön gyertyák eleven lángja ég,
rátok gondolok, könny szökik szemembe,


tudom, odaát találkozhatunk még.
Sok a tennivalóm, nem fejeztem be
létem e Földön, vár rám sok boldog év.

Köd ül a tájon

Köd ül a tájon,
sötét fellegek szállnak.
Rám vár a halál.

Kívánlak

Mennyire kívánom ölelni tested,
rabul ejt, megőrjít kínozva a vágy,
Veled tölteni minden forró estet,
amíg el nem ereszt, fogva tart az ágy.


Megbabonáz és igéz bogár szemed,
vaddá válik a szunnyadó Angyallány,
szorosan ölel, el nem enged kezed,
többé nem kínoz már a páros magány.


Kiszáradt ajkam mohon keresi szád,
hűs patakként enyhíti szomjam a csók.
Tudom, s érzem, érdemes lesz várnom rád,


hisz régen kaptam ennyi szépet és jót.
Szerelmünk kitart majd egy életen át,
feledve múltat, mindent ami rossz volt.

Veled

Arcod látom, minden nap rám mosolyog
egy fotóról, a két csodás bogárszem
mélyén csendesen megbújik bánatod,
s titkon megvillan félve ejtett könnycsepp.


Szűz lelked lassan felőrli a sok gond,
várod, elérjen az igaz szerelem.
A szív olyan magányos, sokszor bolond,
hogy boldog lehetnél, észre sem veszed.


Rabmadár szívem Érted most hiába
eped, súlyos kalitkába zárva él,
örökké fogoly a páros magányba,


rabláncát törve szabadulást remél.
Szabadon szárnyalnék Veled magasba,
amíg vitorlázva elrepít a szél.

Szerelmed

Fehér szűzruhát öltött újra a táj,
Hóembert épít sok mosolygós gyermek.
Madár dal sem szól, fészkében tavaszt vár
a rigó, dalol ha enyhül a hideg.


Fagyosan csikorgatja fogát a tél,
ropog, reccsen már a hó léptem alatt,
süvít, üvölt, háztetőt tépi a szél,
jégcsapkönnye csüng le, el sosem olvad.


Lelkem legmélye az elemekkel küzd,
titokban már újra várja a tavaszt.
Átfújt testemet még hevíti a tűz,


összetört szívem Nálad talált vigaszt.
Szerelmed heve karjaid közé űz,
nem ereszt többé, örökké fogva tart.

Vihar

Sötét felleg takarja el az eget,
villámokat szór mennydörgő haragja,
fáradt szeméből hullajtja a jeget,
üvöltve süvít félelmetes hangja.

Szél kavarja, korbácsolja az avart,
sárga ködfüggönybe öltözik a táj,
minden élő reszket, mélyen fejet hajt,
gyökerüket vesztve dőlnek ki a fák.

Mint a vihar, olyan hirtelen jöttél,
vadul, felkavarva kihűlő szívem,
szerelmed most erősebb lesz a hitnél,

naiv voltam, belátom, hogy tévedtem .
De elszakadt az összetartó kötél,
eltűntél újra, üres lett életem.