Fehér szűzruhát öltött újra a táj,
Hóembert épít sok mosolygós gyermek.
Madár dal sem szól, fészkében tavaszt vár
a rigó, dalol ha enyhül a hideg.
Fagyosan csikorgatja fogát a tél,
ropog, reccsen már a hó léptem alatt,
süvít, üvölt, háztetőt tépi a szél,
jégcsapkönnye csüng le, el sosem olvad.
Lelkem legmélye az elemekkel küzd,
titokban már újra várja a tavaszt.
Átfújt testemet még hevíti a tűz,
összetört szívem Nálad talált vigaszt.
Szerelmed heve karjaid közé űz,
nem ereszt többé, örökké fogva tart.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése