Rekviem

Már javában tombolt az " Indián nyár". A kopasz "Elvtársak" is letették az esküt, több idő maradt az öregeknek a szabadságokra, kevesebb szolgálat jutott ki nekik osztályrészül. Régen nem kapott levelet, nagyon várta, hogy újra írjon a kedves. Bár telefonon beszélgettek és elöntötte a szívét a lány csivitelő hangja, még is hiányoztak neki a gyöngy betűkkel megírt hosszú levelek.
Borsod megyei volt, a hosszú távollét megőrjítette. Nem enyhítette vágyódását az otthon után az sem, hogy társaival kijártak sörözni a városba. A Dunán-túlra vezérelte a sorsa, haza egy hónapban egyszer jutott, akkor is vért adott, mert az érte járó két nappal legalább egy hetet együtt lehetett a családjával. Most ez is kimaradt, hiszen a Bakonyban voltak hadgyakorlaton.
Sorakozót vezényeltek, sorba rendeződtek a folyosón, majd a század parancsnok felolvasta azoknak a nevét, akik szabadságra , eltávra, vagy szolgálatba mentek aznap. Neki megint őrségbe kellett mennie, mert az egyik kopasznak már a második nagyszülője halt meg alig egy hónapon belül.
- Ha ez így megy tovább, sosem jutok haza! Ennek a szemétnek jó nagy rokonsága lehet, ha havonta két rokona meghal!-zsörtölődött magában- Öreg létemre mehetek szolgálatba ismét, ráadásul őrségbe, amit nagyon utálok. De még négy hónap és vége lesz ennek az egésznek, és végre elvehetem az én Erzsikémet.
Készülődött a szolgálatra, éppen a málha zsákot nézte át, amikor levélosztás volt. Az alegység ügyeletes az ajtóban állt, hangosan olvasta a neveket, s mivel asztali teniszező volt, laza csukló mozdulattal a címzetthez dobta a levelet. Gyorsan járt a keze, ropogott mint a gépfegyver.
- Zalavári! Zalavári! Zalavári! Zalavári!- az utolsó éppen az órán landolt, ami miatt kitört a nevetés.
-Bezzeg ennek minden csaja ír, és minden héten kap levelet!- irigykedett, hiszen köztudott volt, hogy a jóképű Casanova nagy hódító. A család bikája, hiszen kezeli az anyósát, és a két kiskorú sógornőjét is. Amellett még a környező városokban is volt nője, ahol üzletkötőként megfordult.
-Egyszer ráfázol komám, mikor a csajok itt gyülekeznek a látogatón!-élcelődtek vele.
-Kökényessy!-mire eljutott a neve az agyáig már egy szép mell-levétellel landolt a levél az ágyán.Címzéssel felfelé ért ágyat, hirtelen megállt a munkában, és nézte a címzést. Nem tudta a szemét levenni róla. Azok a gyönyörű gyöngy betűk! Nem akart hinni a szemének. De nagyon várta már, fel is bontotta volna, ha nem kellene az alakuló térre menni eligazításra,s onnan szolgálatba. Betette a levelet a zubbonya zsebébe a szíve fölé. Itt jó helye lesz, amíg el nem tudja olvasni. Az őrszobán megkapták a lőszert, betáraztak, majd leadták a fegyvert. Beszélgettek, hiszen most ment ki az első váltás, s ő csak a harmadiknál lesz soros. 22.00-tól, 24.00-ig lesz az első etap. Álmos volt, aludt egy kicsit, hiszen ébren kellett lennie az éjszaka. Számíthattak ellenőrzésre, s most, hogy talán a hétvégén haza mehet, nem hiányzott neki a fogda.
-Ébresztő katona!-hallotta félálomban a társa hangját-Kezdődik a szolgálat.
Felsorakoztak liba sorba, ő az utolsó volt. Lassan haladt a sor, s egyre fogytak előle a társak. Végül ő is sorra került, elfoglalta az őrtornyot, a gépfegyvert és a málha zsákot maga mellé tette, leült, s elővette a levelet. Szíve a torkában dobogott, olyan izgatott volt. Nézte a címzést, s csak most vette észre, hogy azok a csodálatos gyöngy betűk szabálytalanok voltak. Kapkodva vésték a papírra őket. Balsejtelem, valami iszonyú rossz érzés fogta el. Elővette hadtáp kését és remegő kézzel vágta fel a borítékot.
" Drága János!
Tudom, hogy levelemmel fájdalmat okozok neked, de jobb ha tőlem tudod meg, hogy valaki mást szeretek.
Már régóta tart ez a kapcsolat, csak eddig nem tudtam megmondani neked, nem volt erőm hozzá, hiszen mindig elérzékenyültem amikor azokat a szomorú őzike szemeidet láttam. Pedig undorral feküdtem le veled, s fájt a színjáték amit játszanom kellett naponta, még itthon voltál. Találtam egy fiút, aki jobb az ágyban, és igen! A mérete! Most, hogy nem voltál itthon két hónapig, kiélveztem minden időmet, s most már történjen bármi, nem tudok tovább veled élni. Sajnálom ami történt, és hogy fájni fog neked, de a hazugság jobban fáj az embernek. Azt hiszem ez lesz a legjobb, én már a fényképeidet és a leveleidet is elégettem, a cuccodat meg átviszem a szüleidnek. Kérlek többet ne írj, ne telefonálj és ne is keress! Másik városba költözöm, az emlékedet kiszeretném törölni örökre.
Jó volt veled amíg jó volt, de már örökre vége! Legyél boldog más oldalán!
Erzsi."
Hirtelen megszédült, forogni kezdett vele a világ. - Mi van? Mi ez az egész?- kérdezte magától. elolvasta a levelet újra, meg újra, s elfogta a kétségbeesés. Szemeibe könny szökött, megtörölte és újra olvasni kezdett a ködfátyolón keresztül. Elővette a " szívmelegítőt ", amit a ruhák között csempészett be a málha zsákba. Meghúzta. Érezte, ahogy az ital égette a torkát. Melegség árasztotta el, majd ivott még egyet az italból. Bambán merengett a kárörvendő holdra, aki széles mosollyal nevetett feléje. Eszébe jutott az utolsó este. Csodás volt, élvezte minden percét. Úgy váltak el, hogy márciusban, Erzsi születésnapján tartják meg a lakodalmat. Látta maga előtt a gyönyörtől átszellemült arcot, hallotta az élvezettől felszakadó sóhajt.
- Istenem! Csak megjátszotta!-üvöltött az éjszakába.
Szép szőke hajú, kék szemű lány az Erzsi, feszes, " süvegcukor" mellekkel. " Csak a szájban olvad, s nem a kezedben." Elmosolyodott egy pillanatra. -Micsoda reklám szlogen lehetne! - A laposüveg tartalma lassan elfogyott, s kába volt a feje. Részben a gondolatoktól, részben az italtól. Zokogni kezdett, a kín jobban marta a testét, mint a lecsorgó pálinka a torkát. Maga mellé nézett, majd az órájára. Mindjárt éjfél. - Mi lesz, ha így látnak meg? Bár mindegy, Erzsimet nem láthatom többé úgy sem!- Farkasszemet nézett a fegyvere csövével. Mindenét elvesztette ezen az estén, nincs értelme élni. Bontani kezdte a bakancsa fűzőjét, majd lerúgta lábáról. Leakarta húzni a zokniját is , de részegsége a földre kényszerítette. Nehezen tápászkodott fel a földről. A gépfegyver csövét szájába vette, lábúját a ravaszra tette. Zokogott, elméje zavart volt, véget akart vetni a kínjainak.
-Kökényessy honvéd! - hangzott a messzeségből a neve.
Lassan kibiztosította a fegyvert, majd a lábújával meghúzta a ravaszt. Hatalmas robaj verte fel az éjszakai csendet. Nem dúlt többé a harc a toronyban. Koporsóján arany betűkkel ez állt: Kökényessy János Élt 21 évet.

Mónika

Bomba jó nő, angyali Démon,
mosolya, legszebb e világon,
s ha hallom lágy, fuvola hangját,
mint barát, imádom Mónikát!

Tűz ég, bogár barna szemében,
elolvadok, amikor nézem,
álmomban csodálom a báját,
mint barát, imádom Mónikát!

Tengernyi bánatom, meghallgat,
elsírhatom fájó gondomat,
tanáccsal lát el, s iszom szavát,
mint barát, imádom Mónikát!

Ismer, hisz olvassa műveim,
véleményt mond róluk, ez segít
megírnom a rengeteg csodát.
Mint barát, imádom Mónikát!

Hálával tartozom, még élek,
feltörnek bennem az emlékek,
öregen, szemüvegemen át.
Örökké imádom Mónikát!

Apám

Ím eljött ismét az ünnep,
könnyemet titokban törlöm.
Az élet sosem volt könnyebb,
nem tudom, milyen az öröm.

Páros magányomba zárva,
mint egy bús, bánatos barom,
búmat borba fojtóm még ma,
régmúlt dalait hallgatom.

Eszembe jutsz drága apám.
-gyermekként játszottál velem,-
Puha kézzel simogattál,
s most, nagyon hiányzol nekem.

Emlékszem, mikor rönköket
széleztünk a fűrész gépen,
súlytól kezem megremegett.
Ököllel találtál képen,

sokáig csengett a fülem.
Először, és utoljára
vertél akkor jól meg engem,
nem ütöttél többet, soha.

Tanítottad nekem szakmád,
s a gyalu siklott sercegve,
forgácskígyót tekert a fán,
arannyá vált a kezedbe'

minden, mit szívből csináltál.
Faragtunk sok hintalovat,
a körhintán büszkén ugrál,
s várják a vad lovasokat.

A bölcső is, mely hintázva
ringatott alvó gyermeket,
kalocsai mintát festve,
népies jelleget kapott.

Az ágyam is, mit csináltunk,
-és a sok bútor és ablak-,
még mindig ott áll szobámban
vidámak voltunk, boldogok.

Nem sejtettük mi vár reánk,
betegség dönt le lábadról,
körbe jársz a ház udvarán,
s magadban halkan búcsúzol.

Búcsúzol már az udvartól
unokák itt kezdtek járni,
búcsúzol a kis műhelytől
többé már nem fogsz dolgozni.

S most itt állok sírod szélén,
elszívok veled egy slukkot,
pálinkát tuszkolsz most belém,
s érted egy imát mormolok.

Szeress!

Szeress!- bogárszemű asszony.
Szeress!- vörös hajú Démon.
Szeress!- s meghalok csókodért.
Szeress!- ahogy senki másért!


Szeress, fájó gyűlölettel!
Szeress, égető szeretettel!
Szeress, magányodban! Sírva.
Szeress, ha fekszem a sírba!
Szeress, nevemet suttogva!
Szeress, értem lángra gyúlva!
Szeress, ha felébredsz reggel!
Szeress, ha elalszol éjjel!
Szeress őrült szenvedéllyel!
Szeress mindig, ha felednélek!
Szeress akkor is, ha porba hullok!
Szeress! Csak ennyit kívánok.

Fényevesztett hintaló

Gyí, gyí, vágtass te ló,
vad, szilaj fekete paripa,
sárkány hányta lángtengerébe,
ágaskodj fel a vörös égre.


Gyí, gyí, vágtass te ló,
éhes, vad kutyákkal nyomodba
aszfalt mezőt mélyen felszántva
patád vezérelje utadat.


Gyí, gyí, vágtass te ló,
légy az első minden csatában,
ellenfeleidet alázva ,
diadalmaskodj a világba'.


Gyí, gyí, vágtass te ló,
lobogjon sörényed a szélben,
álmom vágya te vagy,száguldva
repítsz a végtelen pusztába.


Gyí, gyí, vágtass te ló,
csodás álmomból felébredve,
itt állsz előttem mint egy fakó,
régi fényét vesztett hintaló.

Félrelépés

Másnaposan ébredt, szájában érezte a tegnapi italhegyek ízét. Zúgott a feje, rosszul volt, hányni szeretett volna, de nem tudott. Egy eljegyzési bulin volt Egerben, az unokaöccsének ment el az esze, hiába akarta lebeszélni róla. A menyasszony panziójában tartották, a szerelmen kívül ez is nyomós ok lehetett. Egyedül jött, feleségével veszekedett is ezért. Nem szerette a rokonait, hiszen nehezen fogadta be a család, meg a szeretett számítógépe mellől nem lehet őt sehova sem elcincálni. Már két éve van meg a gép, azóta ő lett a minden, sokszor napokig nem beszélgetnek, de két éve már nem is szeretkeztek. Az asszony admin meg moderátor jó pár torrentes oldalon, és hiába tesz bármit, neje már másé lett. Eljegyezte magát a számítógéppel, neki szenteli az életét, amolyan modern apáca.
Felállt, de megszédült, vissza esett az ágyra, és valami puhaságot érzett a feje alatt. Megfordult és egy gyönyörű szőke nő feküdt mellette. A haja úgy terült szét a párnán, mint az aranyló búzamező. Két kemény melle meg ritmusosan ringatózott, ahogyan a levegőt vette. Ajkai, mint a nyíló rózsák, kicsit tátva voltak.
-Istenem,de megcsókolnám!-gondolta,-De hogy került egy ilyen szép lány az ágyamba? Kicsoda lehet? Berúgtam rendesen!
Nem igazán emlékezett semmire, csak halványan emlékszik arra, hogy beszélgettek a lánnyal, meg nagyon sokat táncolta, aztán megszakadt a kép.Elindult zuhanyozni, hűtenie kelett magát és kijózanodni. Beállt a zuhany alá és megengedte a vizet. Jéghideg volt, üvölteni szeretett volna, de nem mert, hátha felébred a lány.
-Segíthetek?-szólt egy lágy női hang a háta mögött.-Hű! Ez nagyon hideg! Nem akarsz egy kis meleget is adni hozzá?
Megtette, amit kért a lány, most már mindegy, lőttek a hűséges férjnek, bár nem emlékszik, hogy szeretkeztek volna. Így meztelenül még csodálatosabb látvány, formás lábai, kerek, izmos hátsója volt. Belépett a zuhanyzóba és már húzta is fel a fürdőkesztyűt a kezére. Lágyan, puhán szinte simogatóan kezdte el mosni a hátát, majd hozzá simult és elölről is fojtatta. Érezte, hogy ismét szüksége van a hideg vízre. Szembe fordult a lánnyal és magához ölelte.
-Olga a neved, ugye így hívnak?-halványan még emlékezett a nevére.-Gyönyörű vagy! De hogy kerültél az ágyamba? Ugye eddig a percig semmi sem volt közöttünk?
-Eddig még semmi. Felcipeltünk a szobádba, tudod egy kissé kiütötted magad és én nem akartam ismét egyedül aludni. Van egy rossz szokásom, meztelenül alszom.
-Nem is olyan rossz szokás ez, én is így szeretek aludni. A házaséletben sok előnnyel jár.
Megcsókolta a lányt, az lassan háttal fordult neki. Megszappanozta a kezét és a heves csókok közepette játszani kezdett a testén, Megemelte a lányt a combjainál, és szeretkezni kezdtek. Érezte a lány lábainak szorítását a derekán.
Megtörülköztek, kimentek a szobába, ahol már terített asztal várta őket. Észre sem vették a szobapincért, mikor meghozta a reggelit. Beszélgettek, megtudta, hogy a nő is magányos, hanyagolja a férje. Nővére a menyasszonynak, sokat unatkozik, az urának most is fontosabb volt az az üzlet, mint a felesége. Sok közös tulajdonságuk volt, még az is, hogy elhanyagoltságuk ellenére szerették párjukat. Elmentek a városba sétálni, felmentek a várba, presszóba ültek és csak folyt belőlük a szóáradat. Kézen fogva sétáltak, mint két szerelmespár. Este mikor ágyba bújtak, már nem szerette volna elrontani a szeretkezést. Megcsókolta a nyakát, fülét, ami nagyon tetszett a lánynak.
-Ezt nagyon szeretem-súgta a fülébe.
Gyönyörű melle volt,olyan volt mint a süvegcukor, vigyázott is arra, hogy el ne olvadjon a szájában. Csókolta a hasát, majd a combját egészen a lábujjáig, majd a másik lábon vissza a vágyak templomáig, minden férfi álmáig, mit a legjobban szeretne megkapni minden nőtől . Itta az illatát, és érezte a lány kezét a fején ahogy simogatta a haját.
-Te kis önző fráter! Nekem semmit sem hagysz csinálni? Fordulj meg kérlek!
-Én úgy szeretem, ha te vagy felül!
Érezte amikor orgazmusa lett a lánynak, főleg hogy hirtelen levegőt sem kapott, amikor a combjait összezárta a gyönyörtől. Szeretkeztek, vadul, mintha ez lenne az utolsó napjuk ezen a világon.
Jó volt a szex, régen érezték ilyen jól magukat. Elaludtak a kimerültségtől.
Reggel mennie kellett. Az autó előtt átölelte a lányt, megcsókolta, hosszan búcsúztak.
-Kár, hogy házasok vagyunk!-mondta a lány.
-Meg hűségesek is!-válaszolta a fiú, majd beült az autóba, indított és gázt adott.

Ha a kedves...

Ha a kedves szemembe néz,
hozzá bújok már tettre kész
kezét féltőn nyújtja elém,
szeretetét küldi felém.


Ha a kedvesem hozzám szól,
Csábos szava, mi megborzol,
selymes bőre a tiszta rét,
csak nézem barna szép szemét.


Lefekszem a rét gyepére,
ráhajtom fejem kezére.
Olyan, lágyan simogató,
akár bársony ágytakaró.

Nagyapám emlékére

Csak halványan emlékszem az arcára,
nem tudtam, milyen nagy beteg Nagyapa,
kopasz fejét egy kefével fésültem,
jó ember volt. Istenem! De szerettem!

Négy éves voltam, buta, naiv gyermek,
róla ezt az egy képet őriztem meg,
s egy napon, az apám sírva ért haza,
zokogva azt mondta, "Nagyapa halott!"

Nem tudom már azt, milyen volt a hangja,
de finom volt keze, meleg mosolya,
csak elmosódott kép lett már számomra,
negyven éve, a Kaszás elragadta.

Butácska vers

Szerethetsz itt bárkit, talán sosem látsz,
a virtuális világban rátalálsz.
Gyönyörű neked, hosszú, barna hajjal,
csókra csábító, igéző ajakkal.

Nincs gátlás benned, neki mindent írhatsz,
csábító szavakkal szabadon játszhatsz,
leírhatod álmaid, minden vágyad,
hogy megosztanád vele is az ágyad,

hozzá kötnéd örökre az életed,
határt nem szab a szárnyaló képzelet.
De ez csak álom, plátói szerelem,
valóra nem válik az életedben.

Tünődés

Akkor is fogsz engem még szeretni,
ha majd öreg leszek, s tehetetlen?
Nem tudok majd többé lábra állni,
mondd kedves: fogsz-e gondozni engem?

Tudsz-e majd hozzám hűséges lenni
értem feláldozni minden álmod?
Vagy könnyebb lesz tőlem menekülni,
elhagyni és félredobni párod?

Mindent, mi számodra oly csodás volt?
A fiatalság... de kár, hogy elmúlt.
Mára rongyosra nézett, s leporolt
kép, sajnos fénye már rég megfakult.

Nézem arcod… s gördülő könnycseppet
törölném le remegő kezemmel.
De nem mozdulok. Csak elmerengek…
nézlek, nézlek szomorú szemekkel.

Ha a kedves...

Ha a kedves szemembe néz,
hozzá bújok már tettre kész
kezét féltőn nyújtja elém,
szeretetét küldi felém.

Ha a kedvesem hozzám szól,
Csábos szava, mi megborzol,
selymes bőre a tiszta rét,
csak nézem barna szép szemét.

Lefekszem a rét gyepére,
ráhajtom fejem kezére.
Olyan, lágyan simogató,
akár bársony ágytakaró.

Apám emlékére

Ott állt talpig feketében, anyja és húga szívbe markolóan, hisztérikusan üvöltöztek: " Miért hagytál el minket? Miért ilyen hirtelen?"
Erősen küzdött könnyeivel, de eszébe jutottak apja szavai: -Férfi ember nem sír fiam.íbr> Most némán nézte arcát, milyen nyugodt, milyen békés, mintha aludna. Csendben ment el, arcát nem torzította el a halállal vívott ádáz küzdelem. Emlékei vadul kavarogtak.
Anyja telefonált zokogva: -Apádat bevitték a mentők a kórházba. 16.5 volt a cukra majdnem bekomált. Nem íratta ki az inzulint.
Rohant a kórházba. Apja ágyhoz kötve feküdt. Verekedett az orvossal, a nővérek sem bírtak vele, az infúziót állandóan kitépte a karjából, és haza akart menni. Nem ismerte meg, talán nem is akart senkit sem megismerni, haragudott a világra, haragudott a nejére, haragudott gyerekeire mert hagyták hogy ágyhoz kötözzék.
-Nem szerettek! Meg akartok tőlem szabadulni! Meglátjátok fémtepsiben visznek ki engem!
Ismerősek voltak a szavak, nagyapja mondta, mikor kórházba került tüdő gyulladással.
-Engem csak fémtepsiben visznek ki innen drága unokám! Nem fogok én már meggyógyulni!
Megdöbbentő, hogy érzi az ember a halál közeledtét. Egy hónap múlva jobban lett az apja, össze volt csomagolva a ruhája, és már ment volna haza, amikor beütött a mennykő. Véres lett a széklete, és további kivizsgálásra bent tartották a kórházban. Az inzulin injekciótól is örökre megszabadult, egy adagoló szerkentyűt kapott.
-Látod már csak egy szúnyog csípés az egész, ez nem fáj. Végre nem kell szurkálnom magam.
Kivizsgálás után behívta anyját az orvos. Ott ült az orvosi szobában, s mintha földön túli hang szólna hozzá, hallgatta a dianózist. Messziről jött a hang, és könnyfátyol borította arcát. Késdöfésként érte őt minden kimondott szó.
-Három témát kel megbeszélnünk.- kezdte az orvos- A CT után az agy 20%-os elhalását diagnosztizáltuk. De sajnos mellette végbél rákja is van a Pista bácsinak. Műtétről hallani sem akar, kérem győzzék meg valamilyen módon, de ne szóljanak a rákról. Ha nincs áttétel és a szövetminta jóindulatú rákot eredményez, akkor várható javulás Pista bácsi állapotában. Ha nem műtjük meg, maximum három hónap amit önökkel tölthet.
Nehéz feladat várt másnap rá, hiszen a rossz hírt közölni kellett gyermekeivel is. Telefonált fiának is. Ledöbbent a hír hallatán. Nehéz valakit elveszíteni. A kórházban megpróbálta meggyőzni apját, hogy vesse alá magát a műtétnek.
-Elegem volt a szabdalásból, nem fognak többet kés alá tenni!
Döbbenten hallgatta a makacs ellenállást, tehetetlen dühében kifakadt, és életében először nem szégyellte, hogy sír.
-Rákod van! Nem akarsz élni? Szeretünk téged nem tudod felfogni? 3 hónap múlva meghalsz, műtéttel meg még éveid vannak hátra. Kapsz egy szép kis zacskót amibe a székleted távozik, de tudhatod mit jelent ez, mert a sógorod már 18 éve él vele. Érted? Él! Te meg esélyt sem akarsz adni sem magadnak, sem nekünk, hogy tovább szeressünk, és ne a sírodra hordjunk virágot.
Sokáig hallgattak, majd halk nesz törte meg a csendet.
-Megműttetem magam.
Megsimogatta az őszülő fejet s csókot nyomott homlokára. megkönnyebbült a jó hír hallatán, és várta, mikor lesz a nagy esemény. minden nap bement hozzá, mert valami nagyon rossz érzés tartotta hatalmában, nem sokáig láthatja még szeretett apját. Lelkiismeret furdalása volt, hiszen az öcsénél dolgozott, és az anyagi problémák után úgy össze vesztek, hogy még a szüleit sem látogatta, akik nem neki adtak igazat. Már egy év telt el így, és most nagyon bánta ezt az egy évet. Talán ő megtudta volna győzni a makacs apát, hogy menjenek el az orvoshoz, és írassa fel azt a fránya inzulint, egyszer majd csak kifejlesztenek valamit, amivel nem kel szurkálni magukat a cukorbetegeknek.
-Holnap után műtenek fiam.-mondta az apja.
- Akkor holnap amikor bejövök, megborotvállak, hogy szépfiú legyél, meg különben is nagyon szúrsz!
De nagyon sok munka halmozódott fel aznap, s nem tudott bemenni az apjához. Azóta is bántja a megszegett szó. Anyja telefonált, hogy az intenzíven van az apja.
- Bent voltam az apádnál, az intenzív osztályon van. Magához tért, még beszéltem is vele egy pár szót, majd rosszul lett, s azóta kómában van.
Ólomsúly ereszkedett lábára,mikor meghallotta anyja szavait. Nehezen vett erőt magán, hogy lássa az apját. Felment az intenzívre,de mielőtt beengedték volna az apjához, félre hívta az orvos.
-Sajnos nem jó hírrel szolgálhatok önnek. Túl súlyos volt a műtét, nagyobb volt a daganat mint amire számítottunk. Az édesapja jól viselte a műtétet, de sajnos egy vérrög elállta a vér útját az agyánál. Az édesapja kómában van, és agyhalott. 80%-a elhalt az agyának, gyógyulásra semmi remény.
-Mennyi ideje van hátra?- kérdezte letaglózva, fel sem fogva az orvos szavait.
-Egy nap, egy hét, talán kettő? Minden attól függ, milyen erős az édesapja szervezete.
Felvette a maszkot, a zöld köpenyt amit adtak, felhúzta a védő papucsot és elindult a nővér után.
- Ott leszek kint, intsen, ha menni szeretne.- mutatott egy üvegfalú helység felé.
Döbbenten állt az ágy előtt. Beszélni szeretett volna apjához, bocsánatért esedezni amiért a halálba küldte, de megbénult az ajka. Sírva borult az apjára, kezét fogta és csókolgatta. Tudta, hogy beszélni kellene, hiszen mindent hallanak ilyenkor az emberek, legalább is ezt látta minden filmben, de az életben nem ilyen egyszerű. Apja szemei forogtak a lecsukott pillái alatt, mintha keresné őt, és mondani akarna valamit. Nem tudott többet bemenni hozzá, de elment az apja testvéreihez, és elmondta, ha még szeretnék látni őt utoljára, akkor még most menjenek be hozzá. Hitetlenül álltak ők is a hír hallatán.
Most ott áll a nyitott koporsó előtt, és nézte apja nyugodt arcát, szerette volna örökre bevésni az arcát az agyába, mielőtt végleg bezárul a szemfedél. Hirtelen eljött az utolsó pillanat, ráhelyezték a tetőt a koporsóra. Rajta a felírat arany betűkkel: Nemes István élt 66 évet. Tudta jól, hogy csak a testet ragadja el a föld örökre, de az emlékek mindig velük maradnak.

Búcsúzoúl

Remélem szeretni fog, ki szíved elrabolta,
és nem csak a külföldi élet reménye hajtja,
hűséges, szerető társad marad életedben,
megtépázott önbizalmam már romokban hever,

Egyedül maradtam, hajótörött e tengeren,
múlnak az évek, s az élet elrobog mellettem,
kutyákkal marakodom, félig lerágott koncért,
szerelemre éhezve nyalom az üres kondért.

Üszkös sebemet mélyen a csontokig lerágtam,
többé már nincs helyem e mocskos, züllött világban
várnak már odaát ők, kik igazán szerettek,
kitaposták az ösvényt. Élni jó volt köztetek.

Önarckép

Ez vagy te. Csúf torzója a létnek,
zsíros testbe, rabul ejtett lélek.
Gnóm vonásod undorral gúnyolják
az emberek. Valód nem látják.
De a mottód mindig ez lesz Haver:
" A lelked már senkit sem érdekel. "

Nem tudod, mi értelme még élned.
Féreg vagy. Nem kíván a nejed,
őrülten vágyódsz már a szexre,
esküt tettél az örök hűségre.
De a mottód az lesz mindig Haver:
" A lelked már senkit sem érdekel. "

Csak bámulsz a meztelen testére,
vissza gondolsz az első estére,
vad ölelés, csókok közepette,
jutottatok el a fellegekbe.
De a mottód mindig egy van Haver:
" A lelked már senkit sem érdekel. "

Esténként átöleled pizsamáját,
érezni akarod az illatát,
üresen ásít a jéghideg ágy,
kielégítetlen marad a vágy.
És a mottód nem lesz más Haver:
" A lelked többé senkit sem érdekel. "

Nyolcsoros

Vele éltél éveken át,
szeretted hallani hangját,
csókolni méz ízű ajkát,
simogatni fáradt arcát.
Szeretted minden éjszakán,
megcsillant a fény a haján.
De elváltál, más lett részed:
-egy elfordított tekintet.-

Négy évszak

A szerelem olyan mint a négy évszak,
szeszélyes, egymást váltják a hónapok,
élted gyötrelmes körforgás amég élsz,
magányodban boldogságot így remélsz.

Tavasszal zöld ruhát öltenek a fák,
hallgatod a madarak nászi dalát,
éled a természet, s a nap melege
szerelmet hevít a fagyos szívekbe.

Majd jön a nyár forrón, égetve perzsel,
őrjítően fájdalmas szenvedéllyel,
mindent feléget mit lel, forr a véred,
enyhülést nem remélhet szenvedélyed.

Vörös ruhát ölt fel a megfáradt táj,
levelüket sírva hullatják a fák,
szeretet amit érzel agg szívedben
beköszönt az Ősz múló életedben.

Fekete lesz a tél fehér ruhája,
búcsúdalt regél a halál madara,
fagyossá válik végleg kihűlt lelked,
itt az idő életed befejezned.

Az első szerelem

Szent Ivánnak forró havába',
estem szerelemnek tavába.
Tüzes táncot járt félénk szívem,
egy tünemény jött szembe velem.

Egy szőke sellő játszott híven,
sosem hagy el, ígérte nékem.
Dús ajkait felém nyújtotta,
égető volt méz ízű csókja.

Remegett teste, hozzá értem,
hevesen vert szíve éreztem,
test a testhez simult, ölelve
heveredtünk a zsenge fűbe.

Feszes mellén apró bimbói,
olvadtak nyelvemen rózsái.
Bőrén éreztem az illatát,
vadul csókoltam száját, nyakát.

Óvott az öreg tölgy árnyéka,
éledt testünk minden játéka,
felizgult, nedves lett szemérme,
a vágytól megfeszült a teste.

Lassú táncot járt, forrt hevünk,
félve, hogy ütemet tévesztünk.
Fokozódott a tánc ritmusa,
mi sóhajként eggyé olvadva.

Örök emlék maradsz kedvesem,
mert első nőm voltál én nekem
kit szerettem, és férfi lettem,
szerelemből így leckét vettem.

Függönybe zárt horizont

Úgy élt ő, mint minden tizennyolc éves lány,
hitt a szerelemben, családról álmodott,
élete nem gyötrelem lesz és a magány,
amilyent egy elrontott műtét rászabott.

Először lépésekre kellett figyelni,
járni tudott csak óvatosan, tipegve,
a jégen elcsúszott, nem tudott felállni,
betegsége fogva tartotta örökre.

Ötvenkét évig mindig erőt vett magán,
imáiban kéri az Úr segítségét,
falnak simulva lépdelt, az előszobán
ki a konyhába, így élte az életét.

Egy nap, tett egy mozdulatot, s eldőlt a szék,
megütötte magát, s messze a segítség,
többé nem fog járni, poroszkálva mint rég,
ágyhoz kötve mindig, még el nem jön a vég.

De erőt vesz magán, nap mint nap felállva
próbál járni, de gyenge lába megrogyott,
ágyhoz kötve, néz szobája ablakára
látványa lett a függönybe zárt horizont.

Meghalni kellene!

Meghalni kellene elmenni csendben,
lehunyni szemem örökre egy este,
átaludni magam az ismeretlenbe.

Meghalni kellene, szólni apámmal,
elmondani ,mi történt a családban,
s mennyire égetően fáj a hiánya.

Meghalni kellene,látni keresztapám,
bocsánatot kérni, hogy nem búcsúztam,
de ő elment tőlünk hirtelen,csendben.

Meghalni kellene, a másvilágon,
elfeledni hogy az élet ne fájjon,
és mardosson mindenkit kínzó hiányom.

Meghalni kellene, elmenni csendben,
lehunyni szemem örökre egy este
átaludni magam az ismeretlenbe

Te vagy

Te vagy az élet, te vagy a végzetem,
Mona Lisa, amikor rám mosolyogsz,
milói Vénusz, akivel élhetek,
Lillám, múzsám, szerelmem, a mindenem,
Madonna, mikor tangót táncolsz velem,
Sharon Stone, romantikára vágyom,
Szűz Mária, vigyázó védőszentem,
nyitott könyv számomra, ha szeretkezem,
éltető kenyér , én mindig éhezem,
édes bor , csókodra szomjazik testem,
a Bibliám, mert erősíted hitem,
égető,nem múló kínzó gyötrelem,
s rám tör hirtelen a fájó szerelem,
napfény, simogatod szomorú lelkem,
Föld anya, magomat beléd ültetem,
tűzhányó, lávaként tör az érzelem,
Hold, világítasz utamon ne féljek,
az oxigén , nélküled nem létezem,
e csodás Világ mind te vagy, kedvesem!

Szeretem

Szeretem a szemed kéklő sugarát,
szeretem az arcod bájos mosolyát.

Szeretem ha szád, nyíló piros rózsa,
kehely ajkadnak mézízű a csókja.

Szeretem a hajad, ha válladra hull,
aranyfényű napsugár, hozzád simul.

Szeretem a jövőt, dér lepi hajad,
szívem te még mindig, csodálatos vagy.

Szeretem alakod, ha csábos marad
síromnál, ha rajtam a halál mulat.

Szeretem a karod, ölel, ha jövök,
átfont és szorosan hozzád kötözött.

Szeretem a lábad, mikor felém lépsz,
az utat melyen jársz és virágot tépsz.

Szeretem az ágyunkat, melyben alszol,
mindig rólam álmodsz, s vágyam hajszol.

Szeretlek téged, belőled csak egy van,
csak az enyém, s ölellek karjaimban.

Álmom

Ne hidd, hogy kialudt bennem a tűz,
hisz minden álmom a karodba űz,
várom, hogy láthassam arcodat,
s halljam lágy, fuvola hangodat.

Hiányzol! És talán én is neked,
ha lehunyom szemem, itt vagy velem,
ölel, szorít perzselő karom,
mellettem fekszel az ágyamon.

Csókollak, érzem tested melegét,
nyakadon verő szíved ütemét,
enyém vagy, már nincsen tiltott pont,
mi vad vágyaimnak gátat vont.

Simogatom tested selymes bőrét,
hálás vagyok minden perc örömért,
izgatom a kicsiny kis pontot,
gyöngéden hajamat borzolod.

Eggyé válik testünk, izzón, forrón,
tangót hallgatunk az öreg magnón,
asszony leszel,gyermekem anyja,
kiben megfogan e apró csoda.

Álomkép

Rólad álmodtam tegnap éjjel,
ölelkeztünk vad szenvedéllyel,
testünk-egy lágy harmóniára-,
táncolt szerelmünk dallamára.

Néztem arcod rezdülését,
átszellemült, csodáltam fényét,
ajkadhoz hajolva hallgatom,
a kéjtől felszálló sóhajod.

Ittam a csókod perceken át,
eltelnek a szerelmes órák,
alszol, fejed nyugszik vállamon,
fáradt tested magamhoz vonom.

Gyönyörű vagy, boldognak látszol,
ajkad szélén mosolyod táncol,
veled élnék egy életen át,
s már reggel váltja az éjszakát.

Felkelek, s véget ér az álom,
itt marad őrjítő magányom,
mohón várok minden éjszakát
hogy újra éljem ezt a csodát.

Egy öreg Oroszlán keservei.

Nejem régen volt már egy igazi vadmacska,
ma már csak egy szelíd, doromboló kiscica,
kihűlt a vágy belőle, hideg a szerelem,
társadalmi munkát végez ingyen a neten.

Irigykedve hallgatom, mily vad csaták dúlnak,
se szeri, se száma a sok kéjháborúnak,
de minden hiába, a hiba bennem van tán,
nem vagyok más, egy fogatlan öreg oroszlán,

ki szomorúan, éhesen nézi a vadat,
tudja jól, ma sem ejt el semmit, hoppon marad,
hiába hajtja a kielégítetlen vágy,
nevet rajta a vad, öreg ez az oroszlán!

Bánja már szegény, hogy nem Párducnak született,
vagy kecses Gepárdnak, ki sebesen fut, s edzett,
Leopárdnak, ki egy igazi akrobata,
vagy elefántnak, kinek hatalmas agyara.

Így él most ő, öregen, keserű magányban,
hiába talált társat ebben a világban,
foga sincs harapni, testét égeti a vad kéj,
száműzte egy beteges, pusztító szenvedély.