2010. április 23., péntek

Mentoromnak

Kezdetben verselve vívtunk párbajt,
majd az üzlet kötött össze minket,
éteren át váltottunk levelet,
Vigasztaltál, ha a szerelem megcsalt.

Barátom lettél, Isteni csoda,
örültem, mikor hallhatom hangod,
csak fényképről láthatom az arcod,
hogy találkozzunk, vágyom már a napra.


Tanítottál, hogyan írjak verset,
számoljam mindig a szótagszámot,
veszítsek el minden kötőhámot,
ami fogva tartja lázadó lelkem.


Mentorom lettél, hálával tartozom,
Felhívtad a hibákra figyelmem,
elsőként olvasva minden versem,
kritikáidat sosem vettem zokon.


Élni érdemes! A példa te vagy,
a halállal kétszer vívtál harcot,
csatát elvesztve, nem szedett sarcot,
élni akarásod mindig példát mutat.


Mint ketrecbe zárt vadállat vártam,
hogy újra halljak rólad híreket,
aggódtam nagyon, veled mi lehet?
lázasan feküdtél kórházi ágyban.


Mint egy jó testvér ismered lelkem,
sajgó szívem ezer sebből vérzik,
nyugtató szavaid adnak gyógyírt,
több vagy mint barát, te vagy a nővérem.

Csodálatos álom

Az ajtódban álltunk. Szép volt a nap,
búcsúzom. Ösztönös volt a mozdulat,
félve megsimogattam a hajad, s szemed
huncutan nézett, arcodon egy kacér mosoly,
szívem mélyéig hatolt.Nem tudtam ellenállni neked,
gyengéden megcsókoltalak. Ügyetlen volt az első csók,
elfordítottad arcod. Hogy miért történt még is meg?
Akartuk nagyon. Gyengéden hozzám simultál,
s ittam ajkad édes csókját, mint virágport a méh.
Kinyitottad halkan az ajtót, karomba vettelek,
átléptük a küszöböt, mint az ifjú házasok.
Lehullt rólunk a ruha, mint ősszel a falevél,
éreztem rezdül a tested, ahogy kezem hozzád ért.
Magamba szívtam tested illatát, virágos tavaszi rét,
ittam kelyhed nedvét, mint szomjazó őz, a tó vizét.
Vad, szerelmi táncot jártunk, fáradtan
vállamon fejed álomra hajtottad.
Eljött a reggel, kerestelek magam mellett az ágyban,
csak egy szép álom voltál csupán,
de nem lehetsz velem, túl nagy közöttünk a távolság.
Lelkem szunnyadó magma, s ha veled egyszer a felszínre tőr,
megéget akkor majd téged, forrón, perzselőn.

2010. április 19., hétfő

A meg nem született gyermekemnek

Milyen boldog voltam, tudva jöttöd,
vártam már a napot, apa leszek,
ahogy apám nevelt, úgy nevellek,
szívembe sajnos az ősz költözött.

Virágba borultak a barackfák,
színes ruhát vett fel az orgona,
aznap nyitott ki minden uszoda,
szél lengette az ünnep zászlaját.


Számomra mást jelent már ez a nap,
szívemre a gyász nehéz súlya ült,
az elvesztésed hagyott bennem űrt.


Gyorsan eltelt az a három hónap,
amíg hittem, hogy megszületsz talán,
s nem tudom fiam lett volna, vagy lány.

2010. április 13., kedd

Hetestelepi történetek I.

Egy lepukkasztott bányásztelepülés volt hetes telep, Tatabánya szívében. A főutcára bekanyarodva balra a Bohóc-tér feküdt, ami azért kapta a nevét, mert minden Bányásznapon cirkuszi előadások voltak. Jobbra a hetesi temető volt, ahol sok bányász aludta örök álmát. A temető mellett volt a 7-es akna, amiről a település a nevét kapta. Hatajtós házak alkotta utcák sorakoztak az út baloldalán, a jobb oldalon voltak a " tiszti lakások " melyek gangos házak voltak, egy; kettő és három szobások. Régen ebben laktak az aknászok, tisztviselők, és a mérnők családok.
Én is egy ilyen lakásban nevelkedtem, a szocializmusban már a melósok is kaptak tiszti lakást. Azért költöztünk erre a telepre, mert ahol éltünk, ott az öcsém meghalt volna a rossz levegőtől. Ő sárgasággal született, vérátömlesztést kapott, s mivel a hőerőmű füstje betöltötte a lakást, ezért javasolták a magaslati levegőt. Az Arany János iskolába jártam, ott volt osztálytársam Béla, akivel igazi jó barátok lettünk. Béla egyszemke volt, irigyeltük is érte, hiszen mi négyen voltunk testvérek.
Apám egyedüli kereső volt, sok maszekot vállalt, hogy eltudja tartani a családját. Braun, Béla apja rokkantnyugdíjas volt, labdavarrással egészítette ki jövedelmét. Braunné könyvelő volt, nem panaszkodhattak a megélhetésük miatt. Sokat jártunk össze, sokszor segítettem Bélának a tanulásban, együtt rúgtuk a port, már- már olyan volt, mint a testvérem. Mindig a legújabb divat szerint öltözött, a legjobb márkájú farmert hordta, és a legjobb minőségű cipőkben járt.
Kicsit szerencsém volt, hogy az elsőszülött lettem, hiszen nekem többször volt új ruhám, mint az öcséimnek. Sokszor egymás kinőtt ruháit hordtuk. Szüleim mindent megtettek, hogy ne szólhassanak meg minket, de az új ruha nem viselt csillogó márkanevet, és nem igazán volt menő. hetedikben Béla kapott a szüleitől egy Tesla szalagos sztereó magnót. Akkora volt, mint most egy dohányzó asztal, két hatalmas hangszóróval. Apámmal csináltunk hozzá szekrényt, amibe be volt építve egy lemezjátszó is. Elfértek benne a lemezei, és a szalagjai is.
Apám látta a szememben, hogy mennyire vágyom egy ilyen szerkezet után, de az akkori keresetéből nem futotta volna nekem sem, hát még a három testvéremnek is. Irigyeltem is Bélát, és átkoztam a sorsot, hogy minek adott nekem még testvéreket. Lehetnék egyedül, nem kéne osztoznom velük, sem a játékokkal, sem ruhával, sem a sztereó felszerelésekkel. Irigységem igazán akkor hatalmasodott el rajtam, amikor fülhallgatót is kapott a magnóhoz, és azt először tettem a fülemre. Hatalmas élmény volt hallgatni a zenét, hol a jobb fülemben szólalt meg a gitár, hol a balban. Néztem a zenegépet, ott forgott előttem az orsó, és nem tudtam elképzelni, hogy a csodában jönnek a hangok a fejem mögül. Béla is, akárcsak én a kemény rock zenét szerette. Igazi élmény az volt, amikor a bal fülemből a jobba vándorolt a dobszóló, majd vissza. nem akartam levenni a fülhallgatót, az időt akkor, és ott állítottam volna meg.
Eltelt egy év, nyolcadikosok lettünk,s mivel jól tanultam, tanulmányi ösztöndíjat kaptam. Örömmel vittem haza a hatalmas összeget, 5000 ft-ot. Büszke voltam, hogy több pénzt viszek haza, mint az apám egyhavi fizetése. Odaadtam szüleimnek a pénzt, s legnagyobb megdöbbenésemre azt mondták, hogy költsem el.
-Megdolgoztál ezért a pénzért, téged illet.- mondták.
Boldog voltam, azt sem tudtam, mit tegyek a pénzzel. Persze szüleim segítettek benn, elvittek a Centrumba, ez egy nagy bevásárló központ volt, amolyan ősplaza. Felmentünk az emeletre, kaptam egy új télikabátot, mivel a régi igazán viseltes volt. Majd levittek az alagsorba, ahol a híradástechnikai áruk voltak.
-Válassz magadnak egy magnót!-
Én olyant szerettem volna, amilyen Bélának van, de ahhoz nem volt elég a pénz. Megakadt a szemem egy négysávos, ZK szalagos magnón. Ha nem sztereó, legalább több sáv van rajta, mint a Béláén. Persze testvéreim is irigykedtek rám, hiszen nekik csak egy MK 24-es kazettás magnójuk volt. Igaz elemmel is működött, és hordozható volt. Én meg ezért irigykedtem rájuk.
Eltelt tíz év, amikor az osztálytalálkozón ismét láttam Bélát. Beszélgettünk, felidéztük a gyerekkor élményeit.
-Tudod, hogy mindig irigyeltelek, mert nem volt testvéred? Mindened megvolt, a legjobb dolgokat kaptad meg, amit csak kívántál, és amiről én álmodni sem mertem.
- Én meg téged irigyeltelek!
Csodálkozva néztem rá, mire folytatta.
- Minden pénzt megadtam volna azért, hogy legyen testvérem. Sosem volt akivel játszhatok, akihez szólhatok, vagy segítsünk egymásnak a tanulásban. Mindig irigyeltelek benneteket, hogy milyen jól megvagytok. Számíthattok egymásra most is, így felnőve.
Ekkor értettem meg, hogy a gazdagságot nem pénzben mérik, hanem szeretetben. Nem az a szegény ember, akinek nincs pénze.

Az utolsó fellángolás

Lelkembe költözött a hideg tél,
elbújt hűvös medvebarlangjában,
jégkristály szívem fagyott, már nem él,
meghalt végleg a páros magányban.

Fagyott hó, csikorognak a szavak,
reccsenő faág fülemben a hang,
sötétben tapogatózom, mint vak,
értem kongott már a lélekharang.


De barlangomba szűrődött a fény,
elhoztad mosolyoddal a tavaszt,
ragyogásod maga volt a remény,
társaságodban találtam vigaszt.


Enyhült szívemben a jégszorítás,
rügyezni kezdett benne az élet,
vérem pezsdült, hűs patak csobogás,
csodás volt minden örült perc veled.


Újra tudtam élvezni a létet,
vártam a napot, ismét lássalak,
titokban nézem a fényképedet,
mindig látni akarom arcodat.


Egyszer véget ér a csodás álom,
életed sokkal jobb lesz, társad más,
elfelejtsz engem, áldom a sorsom
te vagy az utolsó fellángolás.


Lelkembe költözött a hideg tél,
elbújt hűvös medvebarlangjában,
jégkristály szívem fagyott, már nem él,
meghalt végleg a páros magányban.


Fagyott hó, csikorognak a szavak,
reccsenő faág fülemben a hang,
sötétben tapogatózom, mint vak,
értem kong ismét a lélekharang.

2010. április 11., vasárnap

A Halálhoz

Légy üdvözölve kaszás barátom,
milyen sok mód van ahogy eljössz,
hideg leheleteddel rám köszönsz,
lehunyom a szemem, arcod látom.

Újra tél jött el fagyos lett szívem,
ereim pattannak, száraz ágak,
vérkristályként csepegnek a vágyak.
Jöjj barátom! Vedd el az életem!


Nehéz kezemben a halál súlya,
pisztolyom az asztalon forgatom,
hogyan tegyem meg, magam sem tudom.


Mikor ujjam a ravaszt meghúzza,
tudom, odaát várni fogsz apám,
itt hagyom a szerelmet, és anyám.

Levetett ruha

Régóta porosodsz a szekrényben
lógva, színed, anyagod megfakult,
hogy ragyogtál egyszer, már csak a múlt,
újra viseljenek, reménytelen.

Ledobtak végleg, akkor éjszaka,
a földön hevertél, összetörve,
megtaposva néztél fel a nőre,
hogy voltál, elfeledte hajnalra.


Fogason lógsz, varrásod elszakadt,
várod már nagyon, újra hordjanak,
fényedet megmutasd a világnak.


Boldog voltam, csak emléke maradt,
már csak egy levetett ruha vagyok,
a szerelem örökre elhagyott.

2010. április 6., kedd

Szállj madár! Szállj!

Nehéz súlyként száll alá az este,
köpenyét a tájra terítette,
egy madár fészkébe vissza szállna,
nem tud már, mert eltörött a szárnya.
Szállj madár! Szállj!.

Bokor alatt levelek halomba',
alattuk talál majd oltalomra,
ott várja majd a végét az estnek,
éhes száj elől lel menedéket .
Szállj madár! Szállj!


Sajgó szárnyába temeti fejét
aludna már, lecsukja a szemét,
hosszú volt a nap, fáradt már nagyon,
de nem hagyja a kínzó fájdalom.
Szállj madár! Szállj!


Hogy párra leljen, dúlt az ádáz harc,
feldereng előtte a kedves arc,
elmúlt szerelméről zeng minden dal,
egy megértő szívet fészkébe csal.
Szállj madár! Szállj!


Hiába a bús, szomorú nóta,
jött más is, hogy tőle elrabolja,
szívéből szólt fájdalmas éneke,
dallal nem győzött az ellenfele.
Szállj madár! Szállj!


Színesebb tolla, erősebb csőre,
vad csatájukban szárnyát eltörte,
küzdött, harcolt, elfogyott ereje,
vesztes félként zuhant a mezőre.
Szállj madár! Szállj!


Felnézett elveszett otthonára,
párját már más öleli karjába,
húzta törött szárnyát, sebzett szíve,
jobb lesz majd sorsa ismét, ezt hitte.
Szállj madár! Szállj


Felette gyűltek sötét fellegek,
az eső ólomsúllyal megeredt,
villámok szabdalták fel az eget,
de nem talált sehol menedéket.
Szállj madár! Szállj!


Fejét, szárnyát esőcseppek verték,
az erdő dús lombja messze van még,
rohant, várta őt már az oltalom,
egy boldog szerelem, az új otthon.
Szállj madár! Szállj!


Levelek alatt meglapulva vár,
jöjjön a reggel, meleg napsugár,
ismét dalolhassa szomorú dalát,
úgy várja már a megváltó halált.
Szállj madár! Szállj!


Miért kell várnia a reggelre?
bánatát hangosan énekelte,
a fák alatt lágy, puha talpakon,
csendesen felé a halál oson.
Szállj madár! Szállj!

2010. április 3., szombat

Csak egy dal

Magányosan blues zenét hallgatok,
arra a csodás estére gondolok
összebújva táncoltunk lágy dallamra,
szemedbe nézve vágytam egy csókodra.

Az est elmúlt. Szép álom marad csupán,
az iskolában töltött sok délután.
megállítanám az időt, napokat,
amikor látlak, és hallom hangodat.


Lágy szellő suttogja fülembe neved,
égető, maró seb lesz majd emléked,
Szerelemasszony, engem el ne feledj!
Nehéz súlyként cipelem szerelmedet.


Kutyákkal ugatom kínban a Holdat,
hallja mindenki fájó hiányodat,
Szerelemasszony, engem el ne feledj!
nehéz súlyként cipelem szerelmedet.