Az utolsó fellángolás

Lelkembe költözött a hideg tél,
elbújt hűvös medvebarlangjában,
jégkristály szívem fagyott, már nem él,
meghalt végleg a páros magányban.

Fagyott hó, csikorognak a szavak,
reccsenő faág fülemben a hang,
sötétben tapogatózom, mint vak,
értem kongott már a lélekharang.

De barlangomba szűrődött a fény,
elhoztad mosolyoddal a tavaszt,
ragyogásod maga volt a remény,
társaságodban találtam vigaszt.

Enyhült szívemben a jégszorítás,
rügyezni kezdett benne az élet,
vérem pezsdült, hűs patak csobogás,
csodás volt minden örült perc veled.

Újra tudtam élvezni a létet,
vártam a napot, ismét lássalak,
titokban nézem a fényképedet,
mindig látni akarom arcodat.

Egyszer véget ér a csodás álom,
életed sokkal jobb lesz, társad más,
elfelejtsz engem, áldom a sorsom
te vagy az utolsó fellángolás.

Lelkembe költözött a hideg tél,
elbújt hűvös medvebarlangjában,
jégkristály szívem fagyott, már nem él,
meghalt végleg a páros magányban.

Fagyott hó, csikorognak a szavak,
reccsenő faág fülemben a hang,
sötétben tapogatózom, mint vak,
értem kong ismét a lélekharang.