Hetestelepi történetek I.

Egy lepukkasztott bányásztelepülés volt hetes telep, Tatabánya szívében. A főutcára bekanyarodva balra a Bohóc-tér feküdt, ami azért kapta a nevét, mert minden Bányásznapon cirkuszi előadások voltak. Jobbra a hetesi temető volt, ahol sok bányász aludta örök álmát. A temető mellett volt a 7-es akna, amiről a település a nevét kapta. Hatajtós házak alkotta utcák sorakoztak az út baloldalán, a jobb oldalon voltak a " tiszti lakások " melyek gangos házak voltak, egy; kettő és három szobások. Régen ebben laktak az aknászok, tisztviselők, és a mérnők családok.
Én is egy ilyen lakásban nevelkedtem, a szocializmusban már a melósok is kaptak tiszti lakást. Azért költöztünk erre a telepre, mert ahol éltünk, ott az öcsém meghalt volna a rossz levegőtől. Ő sárgasággal született, vérátömlesztést kapott, s mivel a hőerőmű füstje betöltötte a lakást, ezért javasolták a magaslati levegőt. Az Arany János iskolába jártam, ott volt osztálytársam Béla, akivel igazi jó barátok lettünk. Béla egyszemke volt, irigyeltük is érte, hiszen mi négyen voltunk testvérek.
Apám egyedüli kereső volt, sok maszekot vállalt, hogy eltudja tartani a családját. Braun, Béla apja rokkantnyugdíjas volt, labdavarrással egészítette ki jövedelmét. Braunné könyvelő volt, nem panaszkodhattak a megélhetésük miatt. Sokat jártunk össze, sokszor segítettem Bélának a tanulásban, együtt rúgtuk a port, már- már olyan volt, mint a testvérem. Mindig a legújabb divat szerint öltözött, a legjobb márkájú farmert hordta, és a legjobb minőségű cipőkben járt.
Kicsit szerencsém volt, hogy az elsőszülött lettem, hiszen nekem többször volt új ruhám, mint az öcséimnek. Sokszor egymás kinőtt ruháit hordtuk. Szüleim mindent megtettek, hogy ne szólhassanak meg minket, de az új ruha nem viselt csillogó márkanevet, és nem igazán volt menő. hetedikben Béla kapott a szüleitől egy Tesla szalagos sztereó magnót. Akkora volt, mint most egy dohányzó asztal, két hatalmas hangszóróval. Apámmal csináltunk hozzá szekrényt, amibe be volt építve egy lemezjátszó is. Elfértek benne a lemezei, és a szalagjai is.
Apám látta a szememben, hogy mennyire vágyom egy ilyen szerkezet után, de az akkori keresetéből nem futotta volna nekem sem, hát még a három testvéremnek is. Irigyeltem is Bélát, és átkoztam a sorsot, hogy minek adott nekem még testvéreket. Lehetnék egyedül, nem kéne osztoznom velük, sem a játékokkal, sem ruhával, sem a sztereó felszerelésekkel. Irigységem igazán akkor hatalmasodott el rajtam, amikor fülhallgatót is kapott a magnóhoz, és azt először tettem a fülemre. Hatalmas élmény volt hallgatni a zenét, hol a jobb fülemben szólalt meg a gitár, hol a balban. Néztem a zenegépet, ott forgott előttem az orsó, és nem tudtam elképzelni, hogy a csodában jönnek a hangok a fejem mögül. Béla is, akárcsak én a kemény rock zenét szerette. Igazi élmény az volt, amikor a bal fülemből a jobba vándorolt a dobszóló, majd vissza. nem akartam levenni a fülhallgatót, az időt akkor, és ott állítottam volna meg.
Eltelt egy év, nyolcadikosok lettünk,s mivel jól tanultam, tanulmányi ösztöndíjat kaptam. Örömmel vittem haza a hatalmas összeget, 5000 ft-ot. Büszke voltam, hogy több pénzt viszek haza, mint az apám egyhavi fizetése. Odaadtam szüleimnek a pénzt, s legnagyobb megdöbbenésemre azt mondták, hogy költsem el.
-Megdolgoztál ezért a pénzért, téged illet.- mondták.
Boldog voltam, azt sem tudtam, mit tegyek a pénzzel. Persze szüleim segítettek benn, elvittek a Centrumba, ez egy nagy bevásárló központ volt, amolyan ősplaza. Felmentünk az emeletre, kaptam egy új télikabátot, mivel a régi igazán viseltes volt. Majd levittek az alagsorba, ahol a híradástechnikai áruk voltak.
-Válassz magadnak egy magnót!-
Én olyant szerettem volna, amilyen Bélának van, de ahhoz nem volt elég a pénz. Megakadt a szemem egy négysávos, ZK szalagos magnón. Ha nem sztereó, legalább több sáv van rajta, mint a Béláén. Persze testvéreim is irigykedtek rám, hiszen nekik csak egy MK 24-es kazettás magnójuk volt. Igaz elemmel is működött, és hordozható volt. Én meg ezért irigykedtem rájuk.
Eltelt tíz év, amikor az osztálytalálkozón ismét láttam Bélát. Beszélgettünk, felidéztük a gyerekkor élményeit.
-Tudod, hogy mindig irigyeltelek, mert nem volt testvéred? Mindened megvolt, a legjobb dolgokat kaptad meg, amit csak kívántál, és amiről én álmodni sem mertem.
- Én meg téged irigyeltelek!
Csodálkozva néztem rá, mire folytatta.
- Minden pénzt megadtam volna azért, hogy legyen testvérem. Sosem volt akivel játszhatok, akihez szólhatok, vagy segítsünk egymásnak a tanulásban. Mindig irigyeltelek benneteket, hogy milyen jól megvagytok. Számíthattok egymásra most is, így felnőve.
Ekkor értettem meg, hogy a gazdagságot nem pénzben mérik, hanem szeretetben. Nem az a szegény ember, akinek nincs pénze.