Apám emlékére

Ott állt talpig feketében, anyja és húga szívbe markolóan, hisztérikusan üvöltöztek: " Miért hagytál el minket? Miért ilyen hirtelen?"
Erősen küzdött könnyeivel, de eszébe jutottak apja szavai: -Férfi ember nem sír fiam.íbr> Most némán nézte arcát, milyen nyugodt, milyen békés, mintha aludna. Csendben ment el, arcát nem torzította el a halállal vívott ádáz küzdelem. Emlékei vadul kavarogtak.
Anyja telefonált zokogva: -Apádat bevitték a mentők a kórházba. 16.5 volt a cukra majdnem bekomált. Nem íratta ki az inzulint.
Rohant a kórházba. Apja ágyhoz kötve feküdt. Verekedett az orvossal, a nővérek sem bírtak vele, az infúziót állandóan kitépte a karjából, és haza akart menni. Nem ismerte meg, talán nem is akart senkit sem megismerni, haragudott a világra, haragudott a nejére, haragudott gyerekeire mert hagyták hogy ágyhoz kötözzék.
-Nem szerettek! Meg akartok tőlem szabadulni! Meglátjátok fémtepsiben visznek ki engem!
Ismerősek voltak a szavak, nagyapja mondta, mikor kórházba került tüdő gyulladással.
-Engem csak fémtepsiben visznek ki innen drága unokám! Nem fogok én már meggyógyulni!
Megdöbbentő, hogy érzi az ember a halál közeledtét. Egy hónap múlva jobban lett az apja, össze volt csomagolva a ruhája, és már ment volna haza, amikor beütött a mennykő. Véres lett a széklete, és további kivizsgálásra bent tartották a kórházban. Az inzulin injekciótól is örökre megszabadult, egy adagoló szerkentyűt kapott.
-Látod már csak egy szúnyog csípés az egész, ez nem fáj. Végre nem kell szurkálnom magam.
Kivizsgálás után behívta anyját az orvos. Ott ült az orvosi szobában, s mintha földön túli hang szólna hozzá, hallgatta a dianózist. Messziről jött a hang, és könnyfátyol borította arcát. Késdöfésként érte őt minden kimondott szó.
-Három témát kel megbeszélnünk.- kezdte az orvos- A CT után az agy 20%-os elhalását diagnosztizáltuk. De sajnos mellette végbél rákja is van a Pista bácsinak. Műtétről hallani sem akar, kérem győzzék meg valamilyen módon, de ne szóljanak a rákról. Ha nincs áttétel és a szövetminta jóindulatú rákot eredményez, akkor várható javulás Pista bácsi állapotában. Ha nem műtjük meg, maximum három hónap amit önökkel tölthet.
Nehéz feladat várt másnap rá, hiszen a rossz hírt közölni kellett gyermekeivel is. Telefonált fiának is. Ledöbbent a hír hallatán. Nehéz valakit elveszíteni. A kórházban megpróbálta meggyőzni apját, hogy vesse alá magát a műtétnek.
-Elegem volt a szabdalásból, nem fognak többet kés alá tenni!
Döbbenten hallgatta a makacs ellenállást, tehetetlen dühében kifakadt, és életében először nem szégyellte, hogy sír.
-Rákod van! Nem akarsz élni? Szeretünk téged nem tudod felfogni? 3 hónap múlva meghalsz, műtéttel meg még éveid vannak hátra. Kapsz egy szép kis zacskót amibe a székleted távozik, de tudhatod mit jelent ez, mert a sógorod már 18 éve él vele. Érted? Él! Te meg esélyt sem akarsz adni sem magadnak, sem nekünk, hogy tovább szeressünk, és ne a sírodra hordjunk virágot.
Sokáig hallgattak, majd halk nesz törte meg a csendet.
-Megműttetem magam.
Megsimogatta az őszülő fejet s csókot nyomott homlokára. megkönnyebbült a jó hír hallatán, és várta, mikor lesz a nagy esemény. minden nap bement hozzá, mert valami nagyon rossz érzés tartotta hatalmában, nem sokáig láthatja még szeretett apját. Lelkiismeret furdalása volt, hiszen az öcsénél dolgozott, és az anyagi problémák után úgy össze vesztek, hogy még a szüleit sem látogatta, akik nem neki adtak igazat. Már egy év telt el így, és most nagyon bánta ezt az egy évet. Talán ő megtudta volna győzni a makacs apát, hogy menjenek el az orvoshoz, és írassa fel azt a fránya inzulint, egyszer majd csak kifejlesztenek valamit, amivel nem kel szurkálni magukat a cukorbetegeknek.
-Holnap után műtenek fiam.-mondta az apja.
- Akkor holnap amikor bejövök, megborotvállak, hogy szépfiú legyél, meg különben is nagyon szúrsz!
De nagyon sok munka halmozódott fel aznap, s nem tudott bemenni az apjához. Azóta is bántja a megszegett szó. Anyja telefonált, hogy az intenzíven van az apja.
- Bent voltam az apádnál, az intenzív osztályon van. Magához tért, még beszéltem is vele egy pár szót, majd rosszul lett, s azóta kómában van.
Ólomsúly ereszkedett lábára,mikor meghallotta anyja szavait. Nehezen vett erőt magán, hogy lássa az apját. Felment az intenzívre,de mielőtt beengedték volna az apjához, félre hívta az orvos.
-Sajnos nem jó hírrel szolgálhatok önnek. Túl súlyos volt a műtét, nagyobb volt a daganat mint amire számítottunk. Az édesapja jól viselte a műtétet, de sajnos egy vérrög elállta a vér útját az agyánál. Az édesapja kómában van, és agyhalott. 80%-a elhalt az agyának, gyógyulásra semmi remény.
-Mennyi ideje van hátra?- kérdezte letaglózva, fel sem fogva az orvos szavait.
-Egy nap, egy hét, talán kettő? Minden attól függ, milyen erős az édesapja szervezete.
Felvette a maszkot, a zöld köpenyt amit adtak, felhúzta a védő papucsot és elindult a nővér után.
- Ott leszek kint, intsen, ha menni szeretne.- mutatott egy üvegfalú helység felé.
Döbbenten állt az ágy előtt. Beszélni szeretett volna apjához, bocsánatért esedezni amiért a halálba küldte, de megbénult az ajka. Sírva borult az apjára, kezét fogta és csókolgatta. Tudta, hogy beszélni kellene, hiszen mindent hallanak ilyenkor az emberek, legalább is ezt látta minden filmben, de az életben nem ilyen egyszerű. Apja szemei forogtak a lecsukott pillái alatt, mintha keresné őt, és mondani akarna valamit. Nem tudott többet bemenni hozzá, de elment az apja testvéreihez, és elmondta, ha még szeretnék látni őt utoljára, akkor még most menjenek be hozzá. Hitetlenül álltak ők is a hír hallatán.
Most ott áll a nyitott koporsó előtt, és nézte apja nyugodt arcát, szerette volna örökre bevésni az arcát az agyába, mielőtt végleg bezárul a szemfedél. Hirtelen eljött az utolsó pillanat, ráhelyezték a tetőt a koporsóra. Rajta a felírat arany betűkkel: Nemes István élt 66 évet. Tudta jól, hogy csak a testet ragadja el a föld örökre, de az emlékek mindig velük maradnak.