fa siratja lehullott lombkoronát,
ágait fehérre festi már a dér,
fagyos könnyek mossák szomorú arcát.
Messze fújja az avart, tombol a szél,
gyászruha alatt titokban tavaszt vár,
meghajol előtte, a haláltól fél,
öreg testét a fájdalom járja át.
A nappal aranyló fénysugarat fest
az égre, melegséget áraszt a vágy
arcod mosolyában,újra itt az est.
Feléledek. A remény sugara vagy,
kacér bogárszemed napsugarat vet
szívemre, és felenged az örök fagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése