Nem tudta, hogyan kezdje levelét,
ne tolakodjon, ne sértsen senkit meg,
hogy mondja el mindazt, amit érez,
mert fáj, éget, hogy szeretnie nem szabad.
Színt hoztál szürke életébe,
szépséged megbabonázta,
a világ más lett számára,
mert látta szemedben a szivárványt,
mely ragyogott az égen át.
Nem akart mást, mint kalandot,
egy forró, égető éjszakát.
De mondhatod -e a sasnak, ne szálljon,
ha éhes fiókáit kell etesse,
vagy a szélnek hajad simogatva,
hőségtől hevült tested, ne enyhítse.
A fának, mely ágával átölel,
árnyékában fejed álomra hajthatod.
Költő, s ezt lassan elhiszi magáról,
a szívével látja mind azt a csodát,
mi lényed tisztaságából árad reá.
Múlnak az évek, egyszer elfelejted,
emlék lesz neked csupán,
egy szócikk életed könyvében,
apró betűkkel írva, észre sem
veszed, s unottan lapozol tovább.
De nagy a lelke, a szíve hatalmas,
és irigyelni fogja majd azt a férfit,
aki az életét veled élheti le.
Nehéz minderről beszélni.
Fél! Megszólalni nem is lehet,
sír magában, s elátkozza a sorsot,
hogy jobban megismerd, esélyt sem adott.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése